Az automatikus helyettesíthetőség hiánya kizárja a gyógyszertári helyettesítés és a hatóanyagtenderek alkalmazását, valamint igen kockázatossá teszi a hatóanyag-alapú és terápiás elvű referenciaárazást, ezért javaslatuk szerint a finanszírozónak 3 lehetősége van a biohasonló gyógyszerek támogatási szabályainak kialakítására:

ha (1) (az ún. biológiai fixcsoportokra alapulóan) referenciaárazást alkalmaz,számolnia kell azzal, hogy ha –várakozásával ellentétben -a gyártók nem csökkentik áraikat, úgy a szabályrendszer előre nehezen felmérhető károkat okoz.

(2) A szerződésen alapuló gyártói visszafizetések (támogatásvolumen-szerződések) esetén sor kerül ugyan a referenciaár kialakítására, de a terheket nem a páciensek viselik, hanem a magasabb árú készítmények gyártói fizetik vissza az árkülönbözetet („mozgó visszafizetés”) a finanszírozó számára.

(3) Mivel a szakmailag indokolt készítménycserékről (felcserélhetőségről) a szakorvosok döntenek, a finanszírozó dönthet úgy, hogy a szakorvosokat érdekeltté teszi a biohasonló készítmények rendelésében. Ekkor a finanszírozó az egyes szakorvosok által kezelt betegpopuláció egészére vonatkozóan tud költséghatékonysági elvárásokat tükröző kívánatos felírási arányokat meghatározni. Ezek a felírási arányok szintén egy pszeudo-referenciaárazáshoz kapcsolódhatnak: a finanszírozó kialakítja a referenciaárat, az annál nem drágább készítményeket preferáltnak minősíti, és a kezelőorvosok számára megszabja, hogy adott időszakban újonnan kezelésbe vont betegeik valamekkora hányada számára preferált készítményeket kell rendelniük. A referenciaárazás a páciensekre hárítja a pénzügyi terheket, a szerződésen alapuló gyártói visszafizetések esetén a gyógyszergyártók, míg a költséghatékonysági elvárásokat tükröző kívánatos felírási arányok esetében a kezelőorvosok állják a költségkülönbözeteket.

 A tanulmány ide kattintva letölthető